hétköznapi csodák

Isten útjai kifürkészhetetlenek, szokták mondani. ma megtapasztaltam, hogy mennyire. nem tudom, hogy miért történt, de csak pillogtam.
tegnap este Ádinak későig foci edzése volt egy közeli (nem saját) iskolában. T-vel jöttek haza, Ádi vidáman, de alaposan elfáradva.
elsőszülöttünk ma reggel induláskor csodálkozva kérdezte: hol a cipőm?
rögtön összeállt a kép, hisz tegnap láttam, amikor hazaérve kibújt a foci cipőjéből. T. higgadtan közölte, hogy a focis hátizsákban van. csakhogy én azt tegnap este kipakoltam, csak a mez volt ott. hurrá, volt bakancs, nincs bakancs.
délelőtt fölkerekedtem és elmentem cipővadászatra. a portán kértem segítséget, elmondtam, hogy mi a gondom, és helyismeret hiányában útbaigazítást kértem. a portás készségesen megmutatta, hogy merre van a tornaterem (öltöző) és mondta, hogy menjek nyugodtan, lehet, hogy óra van, de nézzek körül. az öltözőt gyorsan megtaláltam és ott virított a bakancs, ellenőriztem a méretet, az is stimmelt. kicsit hülyén éreztem magam, hogy bementem egy épp használatban lévő idegen helyre, de nyilván csak a saját cipőt szerettem volna mihamarabb visszakapni. úgy lobogtattam a cipőt a portásnak, mint valami győzelmi kardot. majd átsétáltam a saját iskolánkba ügyet intézni, s mivel épp szünet volt, mutattam Ádinak a megtalált cipőt. hóbortos kisfiam kicsit bizonytalan volt a cipővel kapcsolatban, de eléggé szétszórt ruhák terén, így megnyugtattam magam, hogy ez csak a miénk lehet.
hazajöttünk, de egyszerűen nem hagyott nyugodni a lelkiismeret. tuti, hogy nem más gyerek cipőjét hoztam el, amíg tesi órán volt?! húú, de rosszul érezném magam a helyében, ha óra után hűlt helyét találnám a cipőmnek...
délután fogtam magam és visszamentem. hurrá, másik portás. ecseteltem az addigra már elég szövevényes sztorit és érdeklődtem, hogy nem jelzett e valaki eltűnt cipőt. épp az előbb volt itt egy anyuka, aki keresett valami cipőt, mutassuk meg neki. - így a portás. Anyuka majdnem ugrott egyet örömében. én is. azért külön hálás voltam, hogy nem értette félre a kínos szituációt és cirkuszolás helyett (erre is készültem lélekben) hálás volt. kiderült, hogy már a fél iskola kereste, senki nem értette, hogyan tűnhetett el.
már csak az volt a kérdés, hogy a mi cipőnk hol szívódott fel. lassan kiderült, hogy ez a foci edzés külső szervezés, a helyiek nincsenek túlinformálva, de mondták, hogy valami hátsó pálya melletti alagsori öltözőben nézzek körül, hátha. ott újabb ügyeletes tanárnak magyaráztam el a szitut, majd babakocsi le-felcipelés. és ott volt a cipő.
mindenkitől sűrű bocsánatkérés és hálálkodás. visszamentem a tornatanárokhoz is megköszönni a segítséget.
csak reménykedem, hogy az anyuka nem tolta le nagyon szegény kisfiút. nagyon rossz érzés volt akaratlanul is ekkora galibát okozni.
sétálgattam ráérősen, közben hálát adtam, hogy minden jóra fordult. de azóta is csodálkozom, hogy hogyan lehet, hogy pontosan ugyanolyan volt az először megtalált cipő, méretre, színre. vajon miért történt így?
lehet, hogy nem ártana mindent feliratozni.