mozi

múlt héten ölünkbe csöppent egy esti kimenő kettesben. legutóbb szilveszterkor moziztunk, akkor két filmet néztünk ki, de az egyik premier előtti vetítés volt 0 db elérhető jeggyel, a másik is csak matiné előadás, de azt végül elcsíptük (miközben egy -az utóbbi hetekben igen felkapott-filmről lebeszéltük magunkat). ez utóbbiról nemrég még elég negatív véleményt is hallottunk, ennek ellenére azt mondtuk, kap egy esélyt. mivel ritkán jutunk el moziba, próbálunk nagyon biztosra menni, de most kockáztattunk. hát hatalmas élmény volt, teljesen rabul ejtett, nem is akartam hogy vége legyen. nem akarom túlfényezni, mert valószínűleg az én lelkivilágomhoz illett, más meg húzza a száját, hogy mi ez a gagyiság. de annyira jól esett.

Virág a zongoravizsga óta teljesen belelkesült (decemberben abba akarta hagyni), állandóan gyakorol. így kapóra jött, hogy meséljek neki erről a filmről és meg is beszéltük, hogy megnézzük ketten. végül Nagyit is magunkkal vittük névnapi ajándékként. tök jó csajos program volt, Virinek is nagyon tetszett. szerintem nem most láttuk utoljára :)

***

hazaértünk, tettem-vettem, itt volt a hétvégén az egész családom, így a hírekre rá se pillantottam. estefelé jött egy e-mail, ami teljesen letaglózott. a gyülekezetből is volt valaki a buszon. milyen buszon? mi történt? csak kapkodtam a fejem, görgettem az e-maileket. fél éven belül másodszor érzem, mintha megszűnne minden körülöttem, snitt, és valahol máshol folytatjuk. hiszem, hogy minden okkal történik. emberi ésszel ugyan felfoghatatlan, ezért fölösleges miérteket keresni. megrendítő. mégis hálás vagyok, hogy van hitem, van kihez futni az ilyen kétségbeejtő helyzetekben, van közösség, aki ilyenkor még inkább összezár és vigasztal. nem kétségbeesem, hanem újra és újra megerősödöm. nem vagyok egyedül a próbákban.

2016

elérkezett az idő, hogy visszapillantsak előző évünkre.

minden okkal történik, vallják sokan. én is így hiszem. sőt, Istenfélő emberként még azt is hozzáteszem, hogy minden a javunkra van. nem olyan egyszerű ám ezt kimondani, főleg ez után az év után, de tovább erősödtem ebben a kijelentésben.

érzelmi hullámvasúton ültünk, voltunk nagyon nagy örömben és bolyongtunk nagyon nagy mélységekben.

januárban ikerpár érkezett a családba, G&J kicsi babái. már az is különleges dolog, hogy ikrek, az meg ráadás, hogy kisfiú és kislány :)

visszaolvasva a tavalyi januárt, újra elevenen él bennem az az útkeresés, ami már hónapok óta tartott fogva. aztán letettem, tudtam, hogy lesz valami, csak várnom kell. Tvel is megbeszéltük, hogy ne görcsöljek, próbáljuk meg, hogy maradok főállású anya és mellette kreatívkodok.
a baba-mama körön is megerősítést kaptam, hogy ne aggódjak. erre hazajöttem, kinyitottam a laptopot és ott állt egy álláslehetőség. lehet mosolyogni, de szerintem ez egy csoda volt számomra. jelentkeztem, bekerültem és egyik napról a másikra egy olyan munkában találtam magam, amire vágytam. és egy nagyon értékes emberrel dolgozhatok együtt. ez volt az évem egyik meghatározó változása. a család terelgetése mellett van valami, ami kikapcsolódás a házimunka monotonitásából, de nem kell munkahelyre járnom, magamnak osztom be a munkaidőt. és egyre jobban megy a varrás, rengeteget tanultam egy év alatt, de még bőven van hová fejlődni. olyan ez a feladat, hogy alig várom, hogy elkezdhessem. sajnos ezt eddig kevésszer éreztem, ha munkáról volt szó. pedig szerettem az eredeti munkámat is, de ott nagyon lefárasztott, hogy gyerekekkel kellett foglalkoznom.

jött a tavasz és érkeztek az újabb babák. megérkezett Öcsikémékhez kicsi P. és a tágabb családban is születtek gyerkőcök.

közben próbáltunk belerázódni az új ritmusba a család-háztartás-varrás háromszögben. itt is van még hová fejlődni, hisz az időbeosztásban sokszor elcsúsztam, de mindig kész lett minden, még ha utolsó pillanatban is.

közben belém hasított, hogy ebben az évben Lulu betölti a 3. évét, így jelentkeznünk kell oviba. nagyon fura volt szembesülni azzal, milyen gyorsan repült el ez az első időszak. várólistára kerültünk, hisz november végén van a szülinapja én pedig itthon (dolgozom). egy röpke pillanatra még a bölcsi is felvetődött, de végül nem próbáltuk ki, mert meg tudtam oldani segítséggel, ha határidős munka volt. ráadásul ez a 2 éves kor utáni időszak még inkább élményekkel teli volt. ahogy kinyílt a világ számára és ahogy egyre ügyesebben ki is fejezte magát. egy élmény hallgatni. persze rendkívül fárasztó is, hogy minden érdekli és viszonylag keveset ült nyugodtan :)

Simon és Virág kitalálták, hogy követik Ádi példáját és ők is belekezdenének a zenetanulásba, így május elején jelentkeztünk dobra és zongorára.

véget ért a tanév és megterveztük a nyarat, gyorsan összeállt a kép, találtunk pár jó tábort és volt egy hét, ahol a nagyok mind táboroztak, Ádi Csobánkán kincskeresőzött, Virág Pécs mellett cimb-olimpiázott. Simon pedig egy hétig legózott. A két fiú volt még gyerekegyetemen, és ping-pong táborban. voltunk Nagyszülőknél is közösen és sok év után újra eljutottunk kettesben is, méghozzá Krakkóba. csodás város, amit csak tudtunk, megnéztünk. gyalog jártuk végig szinte az egész várost, reggeltől estig mentünk, de még így is sok dolog kimaradt. legalább lesz miért visszamenni.

utolsó este jött egy hívás... vannak pillanatok, amik belevésődnek az ember lelkébe és bármikor is jut eszembe, mintha újra ott állnék. szótlanul, fel sem fogva.. autóbaleset.. P és N kiszálltak, de a kicsi P.. életveszélyben.
csak forgolódtunk egész éjjel. azért nem indultunk el azonnal, mert este nem akartunk autózni.
pörgettük a miérteket, és jöttek a mi lett volna, ha mondatok.

úgy érzem, valami új világba csöppentünk. senki nem látja előre még a következő pillanatát sem. ez így is van jól. nem gondoltuk, hogy ez az év, ami annyi örömmel indult, ekkora próbát hoz.
kértem és kaptam békességet ebben a helyzetben. megmagyarázhatatlan békességet. abba, amibe bele lehetne csavarodni, amibe bele lehetne keseredni.
3 hónap küzdelem következett. Tesómék a kórházban, mi otthon, imában. és még rengetegen rajtunk kívül. mindvégig bennem volt a remény, hogy lehetséges a csoda, akkor is, ha orvosilag lehetetlen.
Isten október végén hazahívta, számunkra rendkívül korán kellett búcsúznunk.

nem keresünk miérteket, nem visz előrébb, csak megmérgez. idő kell mindenkinek.

nekünk nagy segítség volt, hogy a baleset utáni héten következett a családos csendeshét, ahol tudtunk erőt meríteni a történtek elhordozásához.

nehéz ezután folytatni, hagyom is holnapra. sok-sok érzést kiírnék, de nehéz megfogalmazni. naponta fel-felvillannak előttem.