jellemformálódásunk útján

T. hívta fel a figyelmemet a minap, hogy ez a második legtöbbet blogolós évem. és tényleg. 2009-ben voltam a legbeszédesebb, akkorra sikerült egy kicsit kiengedni, már nem csak a  véget nem érő pelenkázás-etetés volt az életem. érdekes beleolvasgatni az akkori életünkbe. még érdekesebb az akkori, vagy korábbi önmagam. úgy érzem rengeteget változtam.
volt olyan időszak, amin - visszaolvasva - totál meghökkentem. tényleg ilyen voltam?? de hát ez borzasztó. hogy bírta ki ezt T. és a környezetem? azzal tisztában vagyok, h perfekcionista vagyok és ebből eredően kocka és kiakadós és panaszkodós, valamint problémáim akadtak a segítség elfogadásával. de az a rinyablog.. komolyan fájt olvasni. félelmetes, hogy az ember úgy bele tud merülni az önsajnálatba, hogy már nem veszi észre, hogy ez beteg és tönkretesz. persze én mindenkinél jobban tudtam, hogyan lehet és kell megoldani a dolgokat. jah, kirángatom magam a hajamnál fogva.

hogy miért írom le pont most?
mert jó rácsodálkozni, hogy honnan hová jutottam, jutottunk el együtt. és az együtt nagyon sok mindent magában foglal.
T-vel együtt például. feladhattuk volna többször is, de inkább elkezdtünk dolgozni a változáson.
és a gyülekezeti közösséggel együtt. olyan jó visszanézve látni a fejlődést, ahogy egyre inkább el tudtam engedni dolgokat és letenni a cipelt terheket.
például minden nyári gyülihétről úgy jöttem el, hogy van mit továbbgondolni, változtatni, vagy épp megelőzni. (mindig olyan jót mosolygok, amikor az ismerősök meghökkenve kérdezik, hogy miért megyünk házassággondozó hétre, "baj van?!" és megnyugtatom, hogy nincs, azért megyünk, hogy ne is legyen :)
ez a téma külön bejegyzést érdemel majd. 

mert elszomorít, hogy lépten-nyomon panaszkodás vesz körül. az ikrek után, amikor visszamentem dolgozni, pár nap alatt rájöttem, hogy az emberek már észre sem veszik, és versenyt űznek a panaszkodásból, fikázásból. már akkor megfogadtam, hogy igyekszem a másik oldalt képviselni és nem beállni a sorba. hátha észreveszik, hátha átragad. végülis miért várom el, hogy a másik ember ne fröcsögjön, ha én is azt teszem és hergeljük egymást. nem mondom, hogy ez a hozzáállás mindig olyan könnyű, hisz a békességre törekvőt hamarabb megtalálják, hogy lelki szemetesládának használják. mégis azt mondom, hogy hosszútávon megéri.

és most sem dőlök hátra, hogy de jó nekem, már egész elfogadható szintre jutottam, mert szó sincs ilyesmiről. naponta meg kell harcolnom saját magammal is, hogy milyen hangulatot szeretnék magam körül, és ez az egész napot, egész hetet befolyásolja. sokan vagyunk itthon is, nem tehetem meg, hogy rossz hatással vagyok a családra és rossz mintát nyújtok a gyerekeknek. sajnos erre mostanában tudok jobban odafigyelni és van mit helyrehozni, hisz sokszor pont a gyerekek szájából, mozdulataiból látom visszaköszönni önmagamat.
mostanában próbálok többet bohóckodni velük, nem véresen komolyan venni mindent. és jó lenne sokkal-sokkal több időt együtt tölteni. ez az ami most a leginkább zavar, hogy elrohannak a napok, és nincs idő a közös mókázásra, vagy sétálásra, beszélgetésre. pedig van rá igény bőven. a gyerekekből ömlik az élménybeszámoló, csak tudjam végighallgatni.

KÉSZ

tegnap éjjel végre elkészült egy hónapok óta húzódó feladat, ami igencsak frusztrált már. bővebben a varrósban.
de jó kipipálni egy újabb feladatot. jöhet a következő :)
mostanában úgy érzem túl sok feladatot generálok az igencsak korlátozott időmbe. nyúlik az ötletlista.

hétköznapi csodák

Isten útjai kifürkészhetetlenek, szokták mondani. ma megtapasztaltam, hogy mennyire. nem tudom, hogy miért történt, de csak pillogtam.
tegnap este Ádinak későig foci edzése volt egy közeli (nem saját) iskolában. T-vel jöttek haza, Ádi vidáman, de alaposan elfáradva.
elsőszülöttünk ma reggel induláskor csodálkozva kérdezte: hol a cipőm?
rögtön összeállt a kép, hisz tegnap láttam, amikor hazaérve kibújt a foci cipőjéből. T. higgadtan közölte, hogy a focis hátizsákban van. csakhogy én azt tegnap este kipakoltam, csak a mez volt ott. hurrá, volt bakancs, nincs bakancs.
délelőtt fölkerekedtem és elmentem cipővadászatra. a portán kértem segítséget, elmondtam, hogy mi a gondom, és helyismeret hiányában útbaigazítást kértem. a portás készségesen megmutatta, hogy merre van a tornaterem (öltöző) és mondta, hogy menjek nyugodtan, lehet, hogy óra van, de nézzek körül. az öltözőt gyorsan megtaláltam és ott virított a bakancs, ellenőriztem a méretet, az is stimmelt. kicsit hülyén éreztem magam, hogy bementem egy épp használatban lévő idegen helyre, de nyilván csak a saját cipőt szerettem volna mihamarabb visszakapni. úgy lobogtattam a cipőt a portásnak, mint valami győzelmi kardot. majd átsétáltam a saját iskolánkba ügyet intézni, s mivel épp szünet volt, mutattam Ádinak a megtalált cipőt. hóbortos kisfiam kicsit bizonytalan volt a cipővel kapcsolatban, de eléggé szétszórt ruhák terén, így megnyugtattam magam, hogy ez csak a miénk lehet.
hazajöttünk, de egyszerűen nem hagyott nyugodni a lelkiismeret. tuti, hogy nem más gyerek cipőjét hoztam el, amíg tesi órán volt?! húú, de rosszul érezném magam a helyében, ha óra után hűlt helyét találnám a cipőmnek...
délután fogtam magam és visszamentem. hurrá, másik portás. ecseteltem az addigra már elég szövevényes sztorit és érdeklődtem, hogy nem jelzett e valaki eltűnt cipőt. épp az előbb volt itt egy anyuka, aki keresett valami cipőt, mutassuk meg neki. - így a portás. Anyuka majdnem ugrott egyet örömében. én is. azért külön hálás voltam, hogy nem értette félre a kínos szituációt és cirkuszolás helyett (erre is készültem lélekben) hálás volt. kiderült, hogy már a fél iskola kereste, senki nem értette, hogyan tűnhetett el.
már csak az volt a kérdés, hogy a mi cipőnk hol szívódott fel. lassan kiderült, hogy ez a foci edzés külső szervezés, a helyiek nincsenek túlinformálva, de mondták, hogy valami hátsó pálya melletti alagsori öltözőben nézzek körül, hátha. ott újabb ügyeletes tanárnak magyaráztam el a szitut, majd babakocsi le-felcipelés. és ott volt a cipő.
mindenkitől sűrű bocsánatkérés és hálálkodás. visszamentem a tornatanárokhoz is megköszönni a segítséget.
csak reménykedem, hogy az anyuka nem tolta le nagyon szegény kisfiút. nagyon rossz érzés volt akaratlanul is ekkora galibát okozni.
sétálgattam ráérősen, közben hálát adtam, hogy minden jóra fordult. de azóta is csodálkozom, hogy hogyan lehet, hogy pontosan ugyanolyan volt az először megtalált cipő, méretre, színre. vajon miért történt így?
lehet, hogy nem ártana mindent feliratozni.

könyves

bolondulok a mesekönyvekért. annyi szuper, vicces, gyönyörűen illusztrált könyv van. régi mesék, kortárs mesék, mesegyűjtemények. én meg csak kutatom az újabb beszerezni valókat. nagyon sokat nyom a latba a képi világ. de ha kellően bolond a sztori, akkor még egy gyengébb rajzvilág is jöhet. 


ma is megláttunk egy leporellót egy játékbolt kirakatban. Keszeg Ági illusztrálta. Viri rögtön be akart menni megvenni :)))) itthon rákerestem. és jajjjj, gyorsan odataláltam a kolozsvári koinónia kiadó oldalára. lett rögtön pár új kiszemelt. mondom, hogy nem bírok ellenállni. Virág rajong a gyerekversekért, no és a nem mindennapi képekért. 

ilyenkor persze még lehet zsákutca, ha rossz véleményeket olvasok. de itt rögtön az első komment: 
Olyan, mintha a nagypapám mesélné a gyerekkori nekem, csak úgy fejből. Mert ő mesélt is néha így..
no nekem ennyi elég is, hogy el akarjam olvasni.
szóval jópár könyvünk van ettől a kiadótól, nem csalódtam még egyiknél sem. nagy kedvenc volt Zágoni Balázs Barni sorozata például.

spontán kirándulás a belvárosban

elszaladtak a délelőtti órák, a beígért közös ebédet is lemondtam T-val. addig szöszmötöltünk, hogy 1 óra lett, mire nekivágtunk. persze Lukács is húzza az időt rendesen. például képes indulás előtt két perccel berottyantani, hogy amikor emelem be a babakocsiba, megcsapja az orromat az ismerős "illat". persze örülök, hisz útközben neccesebb lett volna. 

a cél egy dvd átvétele volt a Váci utcában. többszöri újratervezés fejben, hogy melyik útvonalon menjünk, mit ejtsünk még útba, stb. végül kisföldalattiztunk a Vörösmarty térre. múlt pénteken este arra sétáltunk és olyan hangulatos. most is csak vigyorogtam, miközben toltam a babakocsit. 

Lukács nagyon élvezi a körülötte lévő nyüzsgő világot, mutogat, sikongat, szeret tömegközlekedni és cseppet sem fél. néha megállunk, leguggolok, megbeszéljük, hogy mire mutogat. galambok, szökőkutak, babakocsik, gyerekek. 

beugrottunk néhány üzletbe is, és ahogy meghallja a zenét, már táncol is :)

megmutattam a Philanthia mesés kirakatát is, ami már karácsonyt idéz. közben nagyon sajnáltam, hogy a nagyoknak a napköziben kell aszalódni, mert hihetetlenül csodás volt az idő és ebbe a boltba tuti bementünk volna körülnézni. 

rengeteg a turista, az éttermek teraszai dugig emberrel, és azok az illatok. még jó, hogy ettem, mielőtt elindultunk. ráérősen nézelődtem, büszkén. gyönyörű a város. 

örömmel nyugtázom, hogy mióta utoljára közlekedtem sokat babakocsival, sokat javult a helyzet. nem is tudom, mikor kellett utoljára lecipelnem aluljáróba a kocsit. rengeteg új zebra lett, így a Váci utcán is lazán végigsuhantunk.

A Fővám téren majszoltunk egy kis sült krumplit, majd átsétáltunk a kedvenc hidamon és megcéloztuk a Műegyetem K épület parkját. itt újra sopánkodtam egy kicsit magamban, hogy bár itt lennének a többiek, meg miért nem hoztam fotógépet. megjegyzem, Lukács itt kezdett először nyűglődni, hogy vegyem ki a kocsiból. 

lassan megérkeztünk T munkahelyére és autóba pattantunk, hogy hazaérve mehessünk a nagyokért.

tervezésben gyenge vagyok, de spontán bármikor végigjárom fél Budapestet. itthon aztán jött a fekete leves. egyébként a fiatalúr épp fogat növeszt, liláskék árnyalatban pompázik az ínye, estére meg is érkezett egy erős fájdalomhullám :(

végre

amióta újra babázok, most kezdtem el érezni, hogy bizonyos fokig monotonná váltak a napok. ehhez mondjuk hozzájárul az is, hogy nehezen mozdulok ki itthonról. pedig nagyon élvezem az anyukaságot, a házvezetőnő pozíciót már kevésbé :)
szóval az úgy van, hogy ha pár napig nem megyek utcára, csak a gyerekekért, akkor kifejezetten nyűg kitalálni, összeszedni, elindulni. aztán ha legyőzöm a kedvtelenséget, lustaságot, akkor olyan jó kirándulásokat teszünk. az a baj, hogy nem tudom belőni időben, h mennyi lesz egy túra, és mindig azt hiszem, hogy elmegy rá egy fél nap, pedig 1 óra alatt is rengeteg dolgot el tudok intézni, csak jól meg kell tervezni, ami nem mindig az erősségem.
pénteken például igen nagy kört sikerült megtenni, ráadásul gyönyörű őszi időben, posta, bevásárlás, csomagátvétel, piac, és még vonatnézés is volt a nyugatiban :) kár, hogy a csomagokat útközben nem veszi át vki és viszi haza, mert általában a csomagok mennyisége és tömege vet véget a kirándulásainknak.

péntek este sikerült elmenni T-vel is egy sétára a belvárosban. találtunk egy szuper helyet is, ahová egészen biztosan visszamegyünk. úgy kellett ez a kiruccanás már, mint egy falat kenyér. nagyon lecsökkent a minőségileg együtt töltött időnk, élveztem minden percét. bár színházban voltunk kétszer is ősszel - és nagy élmény volt - de beszélgetni nem igazán tudtunk, mert odarohantunk, majd haza. most végre beszélgetni is tudtunk.

nem tudom miért van az a téveszmém, hogy egy hétvége csak akkor lehet jó, ha előre tele rakjuk "jó programokkal", vagy itthon ülünk együtt boldogságban. nyilván ez is jó, de ez a hétvége nem ilyen volt, mégis szuper volt VÉGRE (erre utal a cím is) az utóbbi sűrű hétvégéi után tudtunk kicsit lazulni, spontán programokat szervezni együtt és külön. és nem voltam szétcincálva. szombaton délelőtt hugicámmal shoppingolhattam, délután pedig elmentünk együtt fagyizni, idén még utoljára. élveztük a gyönyörű időt, beszélgettünk, Lukács nevetgélt, szórakoztatta a járókelőket.

vasárnap délután Ádinak foci volt, így a fiúk felpattantak a biciklikre és kitekertek a ligetbe. kicsi lánycicámat pedig rövid győzködés után sikerült kimozdítani itthonról. Lukáccsal hármasban elmentünk a WAMP-ra. igazi csajos program volt, nézelődtünk, legalább háromszor körbementünk a vásáron, megnéztük élőben a Mankákat, és Viri kapott egy zsebtükröt, majd vettünk még egy csodaszép könyvet, amit rögtön végig kellett lapozgatni. vettünk még szürkemarha szalámikat a fiúknak, aminek hatalmas sikere volt itthon. a millenáris parkban még üldögéltünk kicsit, Lukács kölest majszolt, és mutogatta a kacsákat, meg a galambokat. Viri folyamatosan fecsegett én meg csak élveztem a semmittevést. Viri nagyon fel volt dobva a spontán közös időtöltéstől. még azt is mondta, hogy "Dóri sajnálhatja, hogy nem jött. nagyon jó buliból maradt ki!" :D

egyébként élvezem, hogy akárhányszor könyvek közelébe kerülünk, a gyerekek belevetik magukat a nézelődésbe, sok-sok könyvet ismerősként üdvözölnek, miután kedves anyukájukban tombol a birtoklási vágy, ha könyvekről van szó, így szinte saját gyerekkönyvtárunk van. nincs is olyan ünnep, amikor nincs könyv ajándék is. csak azt sajnálom, hogy mostanában a közös esti mesélések elmaradoznak a sok tennivaló és a család fáradtsági szintje miatt. de tegnap még ez is sikerült. Simon, Ádi és T. is olvasott egy-egy mesét, amíg meghámoztam egy nagy tálca almát.

ja, igen, kaja. sokat sütünk-főzünk. a hétvégi termés tárkonyos pulykaraguleves, rizottó, almáspite, kacsazsír és tepertő. bár sokat szenvedek a kaják kitalálásától, a héten egész jókat sikerült letenni a vacsoraasztalra.

estéink

nem is jöhetett volna jobbkor ez az evangélizációs hét. elhatároztuk, hogy megpróbálunk az egész héten részt venni, odaszánni az időnket és vasárnapot leszámítva - amikor a gyerekek próbáltak kibújni a lehetőség alól, hogy ők bizony nem akarnak jönni hétfőn - nem kérdés egyik este sem, hogy megyünk-e, mert mindannyian jól érezzük magunkat. és tényleg megtérül ez az Istennel töltött egy-egy óra. egészen más a hangulat. persze, most is bosszankodunk, fáradunk, de mégis máshogy. és ugyanúgy marad lecke a napközi utánra, és kicsit jobban megcsúszik az este, de minden nap sikerült a feladatok végére pontot tenni.
féltem ettől a héttől, de mégis kaptam hozzá erőt, békességet.
kétszer mi is segíthettünk a gyerekek közti szolgálatban, és Lukács is megszokhatja a babamegőrzőt, így talán könnyebb lesz neki vasárnaponként.

"Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem." Az egész hét témája. szerintem elég beszédes, számomra mindenképp :)

legkisebbünk

lejegyzem, mielőtt jön egy újabb korszak és feledésbe merül a mostani.
amióta Lukács felállt, egészen megváltoztak a napjaink. például jóval kevesebbet alszik, és az is kiszámíthatatlan. állandóan a nyomomban van (nyilván van egy kis elszakadási para is), nyitogat, pakol, borogat. az elején Ő is borult, sokat. de nagyon gyorsan javult az egyensúlyozás.
reggel, ha felébred, megy a cd-s magnóhoz és mutogatja, h kapcsoljam be. aztán elkezd táncolni :) aztán jön a hinta. ha beleteszem, elkezd ugrálni, hogy lökjem meg. nagyon szeret ringatózni.
ha megemlítem a család többi tagját, néz az ajtó felé. amikor hazaérnek, világbajnok vigyorokkal köszönti Őket. most különösen Apáért rajong. próbálja is mondani, hogy "apa"
ha pancsit emlegetek, négykézláb "rohan" a fürdőszobához. nagyon szereti a vizet.
az evés terén nem annyira lelkes, de ebbe belejátszik a fogzás is szerintem. viszont ami nagy örömöm, hogy sokkal inkább megeszi a darabos kaját, mint a pépet. és ezzel nem kellett kínlódni, hanem észrevétlenül ráérzett.
nagyon élvezi a zenélést, állandóan üti a ritmust, vagy tapsol. élvezem, hogy ennyire zenebolond.

a napokban próbál utánozni bizonyos szavakat. például, ha rászólok, hogy "nem, nem szabad", rám néz és mondja"memem" és vigyorog. vagy amikor evés előtt imádkozunk, felénél bekapcsolódik a maga nyelvén. egyébként erre mindig felkapta a fejét még bőgés közben is. nézte, hogy miért beszélünk egyszerre mind.

és ő is olyan háztartás bubus, mint a többiek - legalábbis ebben a korszakukban a nagyok is lelkesedtek - kedvenc játék a porszívó, mosógép, mosogatógép, wc piszkálgatása. résen kell lennem, hogy a fürdőszoba ajtó zárva legyen, különben megcélozza a wc kefét.

sajnos a hordozás lassan véget ér, nem bírja a testem a megterhelést.

ahogy az elején írtam, a napirendünk - ami egyébként nem igazán volt eddig se - most végképp kiszámíthatatlan. a lakás romokban. ha elalszik kapkodok, azt se tudom, mibe kezdjek, és sokszor 10 perc után felsír és ennyi. nem szabad frusztrálnom magam tervekkel, ez most nem az az időszak. majd eljön az is, csak néha nehéz kivárni.

ami néha elszomorít, hogy az alkotás újra félbeszakadt, sajnos a napi kötelező teendők mellé nem fér be. most egy csokornyakkendőt varrok Simonnak a hétvégi esküvőre. és cikáznak bennem az ötletek, de nem lehet :(