jellemformálódásunk útján

T. hívta fel a figyelmemet a minap, hogy ez a második legtöbbet blogolós évem. és tényleg. 2009-ben voltam a legbeszédesebb, akkorra sikerült egy kicsit kiengedni, már nem csak a  véget nem érő pelenkázás-etetés volt az életem. érdekes beleolvasgatni az akkori életünkbe. még érdekesebb az akkori, vagy korábbi önmagam. úgy érzem rengeteget változtam.
volt olyan időszak, amin - visszaolvasva - totál meghökkentem. tényleg ilyen voltam?? de hát ez borzasztó. hogy bírta ki ezt T. és a környezetem? azzal tisztában vagyok, h perfekcionista vagyok és ebből eredően kocka és kiakadós és panaszkodós, valamint problémáim akadtak a segítség elfogadásával. de az a rinyablog.. komolyan fájt olvasni. félelmetes, hogy az ember úgy bele tud merülni az önsajnálatba, hogy már nem veszi észre, hogy ez beteg és tönkretesz. persze én mindenkinél jobban tudtam, hogyan lehet és kell megoldani a dolgokat. jah, kirángatom magam a hajamnál fogva.

hogy miért írom le pont most?
mert jó rácsodálkozni, hogy honnan hová jutottam, jutottunk el együtt. és az együtt nagyon sok mindent magában foglal.
T-vel együtt például. feladhattuk volna többször is, de inkább elkezdtünk dolgozni a változáson.
és a gyülekezeti közösséggel együtt. olyan jó visszanézve látni a fejlődést, ahogy egyre inkább el tudtam engedni dolgokat és letenni a cipelt terheket.
például minden nyári gyülihétről úgy jöttem el, hogy van mit továbbgondolni, változtatni, vagy épp megelőzni. (mindig olyan jót mosolygok, amikor az ismerősök meghökkenve kérdezik, hogy miért megyünk házassággondozó hétre, "baj van?!" és megnyugtatom, hogy nincs, azért megyünk, hogy ne is legyen :)
ez a téma külön bejegyzést érdemel majd. 

mert elszomorít, hogy lépten-nyomon panaszkodás vesz körül. az ikrek után, amikor visszamentem dolgozni, pár nap alatt rájöttem, hogy az emberek már észre sem veszik, és versenyt űznek a panaszkodásból, fikázásból. már akkor megfogadtam, hogy igyekszem a másik oldalt képviselni és nem beállni a sorba. hátha észreveszik, hátha átragad. végülis miért várom el, hogy a másik ember ne fröcsögjön, ha én is azt teszem és hergeljük egymást. nem mondom, hogy ez a hozzáállás mindig olyan könnyű, hisz a békességre törekvőt hamarabb megtalálják, hogy lelki szemetesládának használják. mégis azt mondom, hogy hosszútávon megéri.

és most sem dőlök hátra, hogy de jó nekem, már egész elfogadható szintre jutottam, mert szó sincs ilyesmiről. naponta meg kell harcolnom saját magammal is, hogy milyen hangulatot szeretnék magam körül, és ez az egész napot, egész hetet befolyásolja. sokan vagyunk itthon is, nem tehetem meg, hogy rossz hatással vagyok a családra és rossz mintát nyújtok a gyerekeknek. sajnos erre mostanában tudok jobban odafigyelni és van mit helyrehozni, hisz sokszor pont a gyerekek szájából, mozdulataiból látom visszaköszönni önmagamat.
mostanában próbálok többet bohóckodni velük, nem véresen komolyan venni mindent. és jó lenne sokkal-sokkal több időt együtt tölteni. ez az ami most a leginkább zavar, hogy elrohannak a napok, és nincs idő a közös mókázásra, vagy sétálásra, beszélgetésre. pedig van rá igény bőven. a gyerekekből ömlik az élménybeszámoló, csak tudjam végighallgatni.